Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy újságírónál a legfontosabb a kíváncsiság

2015.11.07

Egy újságírónál a legfontosabb a kíváncsiság

Gundel Takács Gáborral a médiában sport és kulturális események közvetítésénél gyakran szereplő riporterrel a budapesti Angelika kávézóban a tavaly megjelent könyvéről beszélgetünk egy tea mellett.

 

Mondd, a feleségednek tetszett-e a könyv?

 

A sport művészete

Ő volt az első, aki elolvasta ezeket a szövegeket. Ő jó kritikus, nem úgy, hogy elfogult, hogy jó ez, meg mindent jól csinálok, hanem megjegyzi, ha valami nem jó. Csak olyan szöveg jelent meg, ami szerinte is helyénvaló.

Azért kérdeztem, mert olvastam egy interjút, amit veled készítettek, hogy a legnagyobb kritikusod a feleséged, és abban az esetben, hogyha ő azt mondja, hogy jó, akkor meg szoktál nyugodni. Ugyanez vonatkozik a gyerekekre is?

Részben. Ők azért egy kicsit már benne vannak a sportvilágban, a legnagyobbik fiam nekiállt azonnal olvasgatni ezeket a beszélgetéseket, a másik kettő nem olvasta el. Mind a hárman sportolnak különben.

Szerinted milyen egy jó sportriporter, mert gondolom, hogy az egyik éned ez, de van egy másik is. Szívesen venném, ha elárulnád, hogy szerinted – mert arról nem nagyon szoktál beszélni, hogy jártál a Testnevelési Főiskolára is – egy jó sportriporternek, vagy jó sportolónak, vagy pedig testnevelési főiskolát végzettnek kell-e lenni? Én is sportriporternek tartom magam. Nagyon sokan ezt szokták mondani.

Nem tudom, hogy kell-e hozzá főiskola, vagy nem. Hasznos volt, mert nagyon sokat tanultam a sportról, meg a világáról. Ráadásul sportmenedzser szakra jártam, s most, mint sportvezető ténykedem. Egy utánpótlás fociszakosztálynak vagyok a vezetője, többek között. Különben azt gondolom, hogy alapvető a kíváncsiság. Egy újságírónál ez a legfontosabb. Ha nem kíváncsi egy újságíró, egy riporter, akkor nem fog tudni jó riportot csinálni, és jó dolgokat letenni az asztalra.

Sokan kérdezik tőlem, hogy mi szükség van még televíziós kommentátorra, hiszen minden ki van írva a képernyőre. Ebben sok igazság van. De azt mondom, hogy azért van szükség egy kommentátorra, mert mint az élet minden területén, így a sportban, egy versenyen, egy mérkőzésen is az a fontos, hogy azok az emberek, akik ott vannak, azok hogyan gondolkodnak. Mi történik a fejekben egy pályán. És egy picit a kommentátornak kell segítenie a nézőt, hogy észrevegye, mi történik, hogyan gondolkodnak. Gyulai Pistit szoktam például hozni, ő e tekintetben mindenféleképpen a példaképem. Egy laikus számára egy 10 ezer méteres futóverseny csak egy hangyabolynyi ember.

Futnak körbe-körbe a pályán, amíg leintik a futamot. Ő pedig el tudta magyarázni, hogy aki elől fut, az azért van elől, mert tudja, hogy neki tempót kell diktálni, aki a harmadik helyen fut, az tudja, hogy neki figyelnie kell erre, s menni kell vele. Aki a negyedik helyen van, az tudja, hogy neki tartania kell a tempót, s majd a végén hajrázik. Aki az ötödik helyen van, az meg bajban van, annak nem ott kéne futnia. És abban a pillanatban, amikor a Pisti elmagyarázta nekem, hogy az emberek hogy gondolkodnak, miközben futnak, azonnal megéledt a dolog, és érdekessé vált.

Én azt gondolom, hogy akkor válik a sport érdekessé, ha ezt a részét is érti a néző. Hogy próbálnak egymás eszén túljárni, mi a taktikájuk. Amit csinálnak, miért csinálják? Jó-e vagy nem jó. És ha ebben egy picit tud segíteni egy kommentátor, vagy riporter, akkor azt gondolom, hogy már jó úton van.

Térjünk rá a könyvedre! Tizenhárom sportembert szólaltatsz meg. Molnár C. Pál festőművész unokája vett rá erre téged. Az nem derül ki ugyan, hogy ennél többel beszéltél-e, s abból választottad ki ezt a tizenhárom sportembert. Engem nagyon elgondolkoztatott két dolog is a könyvben. Az egyik, hogy én is csináltam egy interjúkötetet, amelyben nagyon kevés sportvezető szerepel, összesen egy sportdiplomata, s a nemzetközi olimpiai szövetség elnöke. Itt elég komoly súllyal vannak az edzők. Ugye, van kilenc sportoló és négy edző. Úgy látom ebből, hogy ez már a TF-nek a hatása lehet, mert azokat is komolyan veszed. Még különlegesebb a könyvedben, hogy külön felsorolod az összes fotónak a készítőjét, ami nekem borzasztóan imponált, hogy olyan fontos embereknek tekintetted őket.

Őszintén szólva nem az én érdemem, hogy felsoroltuk, hanem a kiadóé, akik fölkutatták azt, hogy kik ezeknek a fotóknak a készítői. Egyébként nagyon helyes gyakorlatként ez kötelező, hiszen ők a jogtulajdonosai ezeknek a fotóknak. Örülök neki, hogy ott vannak, sőt a címlapfotót készítő kollégámnak adtam is egy könyvet ajándékba. „A te munkád!” Amikor a kép készült, nem is tudta, hogy egyszer címlapfotó lesz. Ami az edzőket illeti, én azt gondolom, hogy ők is, ugye, a sport emberei. Itt a sport művészetéről volt szó, nem a sportoló művészetéről. És nyilvánvalóan más aspektusa a sportnak, amit egy edző lát, s más, ahogy a sportoló látja a versenyt. Számomra mindenképpen nagyon érdekes volt az a jelenség, amit Kemény Dénes, Rátgéber László, Fábiánné Rozsnyói Katalin, vagy Egervári Sándor képviselt. Hozzáteszem, hogy ezek a beszélgetések nem azt üzenik, hogy szerintem ezek az emberek a sport művészei, és a többiek nem.

Nem volt cél, hogy ezek portrék legyenek. Az emberekről és arról a jelenségről szól, amit ők képviselnek a sporttevékenységükkel. Tehát portrénak nem állják meg a helyüket ezek a beszélgetések. Arról szólnak, hogyan sportolnak, és az a mód, ahogy ők a sportot művelik, hogy működik. Mi mögötte a gondolatiság? Mi mögötte az ars poetica? Tehát számomra ez volt az érdekes. Hogy miért nincs benne sportvezető, nem tudom. Nem jutott eszembe, hogy sportvezetővel kéne beszélgetnem. Nyilván ez is szóba jöhetett volna, illetőleg még egy érdekes dolog volt.

Kérdezték tőlem, hogy miért nincsenek benne az ’50-es, ’60-as évek nagy sztárjai. Ennek egészen egyszerűen az az oka, hogy én 1964-ben születtem, és hiába tudom, hogy ki volt Grosics Gyula, Buzánszky Jenő, vagy Székely Éva. Nincs meg velük kapcsolatban a sportélményem, nem láttam őket, csak archív felvételeken egy-két percet. Emiatt nem tudok velük ilyen témáról úgy beszélgetni. Arról nem is beszélve, hogy az olvasók zöme sem látta őket versenyezni, tehát nem is tudnak igazából viszonyítani. Azokkal, akikkel beszéltem, ez az élmény még megvan. Az olvasók a saját sportélményüket össze tudják vetni azzal, amiről szó van, amiről beszélgettünk, s ez teszi érdekessé a dolgot.

Ott voltál Tápiószentmártonban a sportújságírók őszi összejövetelén, melyre sajnos nem tudtam elmenni. Ott miről beszéltél?

A Dél-afrikai Labdarúgó Világbajnokságról. Elsősorban a sajtó, a televíziósok, rádiósok munkájáról volt szó.

Van valami különlegesség, amit érdemes lenne elmondani az olvasóinknak, hogy Dél-Afrikában mi ragadott meg téged?

Már ebben a témában, ami ott elhangzott Tápiószentmártonban? Ott igazából arról beszéltünk, hogy az internet, a számítástechnika milyen hihetetlen módon segíti az újságírók munkáját. Milyen hihetetlen adatmennyiség és információ-mennyiség áll a rendelkezésünkre, hogy lehet dolgozni.

Nem a dél-afrikai világbajnokság volt inkább a téma?

Az volt a téma, hogy a sportújságíró, a televízió hogy tud dolgozni ma egy ilyen világbajnokságon. Dél-Afrika abból a szempontból volt érdekes, hogy nagyon sokan támadták ezt a világbajnokságot, hogy pénz, korrupció. Én nem akarom tárgyalni azt a kérdést, hogy miért jutott Dél-Afrikába ez a világbajnokság. Egy valami biztos, hogy Afrikának ez nagyon sokat jelentett. Ezt nagyon lehetett érezni. Főleg akkor, amikor már csak egy afrikai csapat maradt: Ghána. Néztem a helyi televíziót, hogy mennyire felsorakozott minden afrikai Ghána mögött. Olyan táblákat láttam, hogy United States of Afrika. Az afrikai érzést, közösségi érzést erősítette ez a világbajnokság.

Mi a véleményed arról – mert a sportújságírók között elég komoly vita alakult ki –, hogy egy sportújságírónak csak a focihoz kell érteni, vagy pedig mindenhez? Mert nagyon sokan Magyarországon még mindig foci-centrikusok, s ha megnézed például a Nemzeti Sportot. Külföldön egy kanadai barátom hívta fel rá a figyelmemet, hogy ha valahol nyernek, egy sportágban egy világbajnokságot a magyarok az megjelenik négy sorban, s hogy a Ferencváros, ha játszik, amikor a másodosztályú bajnokságot megnyerte, arról meg két oldal van.

Azt hiszem, itt most két külön dologról beszélünk. Az, hogy egy újságíró hányféle sportághoz ért, az nagyon egyéni dolog. Mindenféleképpen tendencia a világban én úgy látom, hogy újságírók szakosodnak bizonyos sportágakra. Mondjuk a futball azért az egy elég nagy falat ahhoz, hogy valaki csak a futballal foglalkozzon. De a kollégák általában bizonyos sportág csoportokra specializálják magukat. Nyilván a gyökerei miatt is, ki mivel foglalkozott, mit űzött gyerekkorában. Melyik sportágban volt benne. Ma ráadásul olyan mennyiségű információ áll rendelkezésre, hogy ezeknek a feldolgozása, ismerete mindenképpen arra kényszeríti az embert, hogy leszűkítse, miben igazán profi, és mi az, amibe igazán beleássa magát. Hogy a futball miért kap ekkora súlyt a sportújságírásban, az egy érdekes kérdés.

Valószínűleg azért, mert még mindig ez váltja ki leginkább az emberek érdeklődését. Én is sokat gondolkoztam azon, hogy mi lehet a futball titka. Szerintem két titka van, az egyik, hogy a legegyszerűbb sportág. Elrúgni valamit, az a legegyszerűbb. Ahhoz, hogy eldobjam, ahhoz már le kell hajolnom, fölvennem, és csak utána tudom eldobni. De ahhoz, hogy a kavicsot arrébb rúgjam, ahhoz semmit nem kell csinálni. És pont emiatt – ez a másik ok – mindenkinek van futballélménye. Mindenki futballozott már. És tudja, hogy milyen érzés gólt rúgni, milyen érzés egy cselt megcsinálni, milyen érzés arrébb passzolni egy labdát. Nagyon sok ember szereti a vízilabdát, de soha nem vízilabdázott. Szereti a kézilabdát, de soha nem kézilabdázott, szereti a kosárlabdát, de soha nem kosárlabdázott. Nincs meg ez a fajta élmény. És azt gondolom, hogy a foci, bár 2010-ben a futball nincs igazán jó állapotban, ami a korszerűségét, a játék élvezhetőségét, látványosságát illeti, de azt az előnyét örökké meg fogja tartani, hogy az emberek tudják, hogy milyen érzés gólt rúgni. Ez örökké a foci erénye lesz.

Ez a második könyved, az első ugye 2003-ban a rádiós múltadról szólt. Na, most elképzelhető, hogy lesz harmadik könyved – ugye nagyon sok olyan műsort vezettél, amit több százezren néztek, mondjuk a Társulat, vagy még jó néhányat felsorolhatnék – nem gondolkoztál, hogy ezeket is egyszer papírra veted?

Őszintén szólva nem. Ez a két könyv is igazából önmagát szülte meg. Tehát nem döntöttem el, hogy hú, jó volna írni egy könyvet, mert még nem írtam könyvet, kéne valamit gyorsan. Az első könyvnél is összejött egy anyag, amit sajnáltam volna kidobni, azért csináltam belőle egy könyvet. És most is valami hasonló történt. Elindult egy beszélgetés-sorozat, és az kinőtte magát.

Ennyi volt, vagy több, mert erre nem válaszoltál nekem?

Nem, ez ennyi beszélgetés volt. Akikkel leültem beszélgetni, mindegyik belekerült a könyvbe. Volt olyan, akivel szerettem volna, de nem jött létre. Akikkel beszélgettem, azok mind benne vannak a könyvben. Kérdezted, hogy mikor írok legközelebb. Nem tudom. Majd akkor, amikor lesz egy anyag, ami megköveteli, hogy könyv legyen belőle.

Kérdezek tőled olyat, amit engem a montreali könyvbemutatómon kérdeztek. Egy nagyon jó kérdésnek tartom. Ki az a sportoló, vagy egyéb, akivel a legszívesebben csinálnál interjút, ha egy jó tündér azt mondaná, hogy két embert idehoz, bárkit, akit gondolnál?

Jó, hát ez nagyon-nagyon nehéz kérdés. Én most nagyon-nagyon boldog vagyok ezzel a könyvvel, mert azt gondolom, hogy nagyon sok olyan sportoló, sportember van, akivel szerettem volna, és akivel sikerült beszélgetnem. Nyilván tudnék még neveket mondani, akikkel jó volna beszélgetni, külföldön is, Magyarországon is. Nem tudom. Ez nagyon jó kérdés, csak nagyon nehéz, hogy ki az, akivel szívesen beszélgetnék. Túl sokan vannak.

Ki az, akire a legszívesebben emlékszel, akivel volt módod az elmúlt évek során találkozni?

Nehéz külföldi sportolókkal manapság szóba elegyedni. Általában ezek ilyen nyúlfarknyi társalgások. Megy egy vegyes-zónában a sportoló a meccs után, két kérdés, és örülök, hogy egyáltalán megállt, s máris megy tovább. Amikor itt vannak a Formula–1-esek, úgy ötpercenként kirúgják az újságírókat, és jön a következő. Ezek igazából nem olyan nagy élmények. Olyan típusú beszélgetések, mint amilyenek ezek voltak, amelyek a könyvemben szerepelnek, hogy egy-két órát nyugodtan csevegni, úgy, hogy senki nem zavar, ezek az igaziak. Csak azt kértem a partnerektől, hogy kapcsolják ki a telefont. Ilyen típusút meg persze nagyon sok emberrel lehetne, vagy kéne, vagy lenne jó csinálni. Ennek a könyvnek meg lehetne csinálni a nemzetközi változatát Michael Jordan-nel, Maradonával, Pelével, még sorolhatnám hosszan.

Velük találkoztál?

Nem. Úgy találkoztam, hogy világversenyen együtt dolgoztunk, de az, hogy velük hosszabb ideig lehetett volna beszélgetni, gyakorlatilag lehetetlenség. Ráadásul, ha valaki azt mondja, hogy magyar újságíró, és szeretne beszélgetni, az számukra nem olyan megható. De ha valaki amerikai, vagy angol, akkor azzal hamarabb szóba állnak. Mi ilyen szempontból kicsit a periférián vagyunk.

gundel-takacs-gaborszarvas-2008063.jpg

 

Gundel Takács Gábor (b)

a szerzővel