Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Három működő szervem maradt – Beszélgetés egy örökifjú színész sportolóval

2015.11.06

Három működő szervem maradt – Beszélgetés egy örökifjú színész sportolóval

2011. augusztus 31-én, 92 éves korában elhunyt a MAC legidősebb sportolója, a klub vezetőségének tagja, a magyar sport- és színészvilág közismert személyisége.

 

Laczkovich Géza színművész Budapesti, Pozsonyi úti lakásán beszélgettünk 2011 májusában. Géza bátyám, az életedben, úgy gondolom, két fő terület van. Az egyik a sport, a másik színészet. Melyik áll a közelebb hozzád?

Ha röviden akarnék fogalmazni, akkor az egyik a testről, a másik a lélekről szól. A testet a jó istennek köszönhetem. A jó isten kegyelméből kilencvenkét évesen még három szervem maradt meg: az agyam, a szívem és a hangom. És csinálhatom minden nap a tizenhárom-tizenöt fekvőtámaszt. Ezt a testi erőt Iglói Ignácz Mihálynak köszönhetem, aki a Markó utcai Bolyai Főreálgimnáziumban volt a testnevelő tanárom.  És drága jó barátomnak, Sinkovits Imrének pedig az Árpád Gimnáziumban lett később.

Hivatalosan is kijelenthető, hogy Ignácz Mihály a világ legnagyobb atlétaedzője volt. Tanítványai, huszonegy világrekordot állítottak. Felemlítem Iharos Sándort, Rózsavölgyi Istvánt, Tábori Lászlót, akik tanítványai voltak. Utána elment Amerikába, két elnöktől megkapta a legnagyobb kitüntetést, sok tanítványa olimpiai bajnok és világrekorder lett. Görögországban ugyanezt megcsinálta, s így került abba a könyvbe, amit kiadtak Londonban: „Akik a XX. századot alkották”. És az “I” betűnél ott van Iglói Ignácz Mihály. Ott van Teller Ede, és a többi híres magyar ember is.

A lelki erőmet drága jó szüleimnek, édesapámnak és az Istenben boldogult nevelőimnek köszönhetem, akik a Bolyaiban foglalkoztak a lelkemmel. Kiemelten Steck Ernő hittantanár, aki  az 1938-as Eucharisztikai kongresszus főtitkára volt. Ő volt az egyházi… mentorom.

Laczkovich Géza 2011-ben

Térjünk akkor vissza az eredeti kérdésre, tehát a sport vagy pedig a színészet?

Egyformán. Ez az igazság, teljesen őszintén vallom, hogy mind a kettő olyan volt, hogy „világsikereket” nem értem el vele.  Nem egy sportot csináltam. Atletizáltam, úsztam, eveztem, teniszeztem, lovagoltam, ad abszurdum, majdnem minden sportot űztem, s ezért nem tudtam felmutatni nagy eredményeket.

Melyik az a sportesemény, ahol részt vettél, és legszívesebben emlékszel vissza?

Sok volt, de talán egyet kiemelek. 1938-ban, Budapesten volt a magyar Oxford-Cambridge nyolcas  főiskolai evezős verseny. Pluhár Pista bácsi (Pluhár István kétszeres válogatott labdarúgó, 1931-1944 között rádió sportriporter) közvetítette a versenyt kísérő hajón. Én akkor még nem a Magyar Atlétikai Klub (MAC) – sportolója voltam, hanem a Budapesti Egyetemi Atlétikai Klubban (BEAC) eveztem nyolcasban. Emlékszem, óriási közönség volt, ellepték a Duna-partot. Teleki Pál miniszterelnök ült (1879-1941 a szerk.) a díszpáholyban, a Műegyetemnél volt a cél. És mi történt? Az történt, hogy nagy déli szél volt, s elültünk az Erzsébet hídnál. Ezért nem nyertünk és Szeleczky Zitától, a híres gyönyörű színésznőtől nem kaptuk meg a puszit, de így is felejthetetlen élmény volt.

Eredményben mit tartasz a legnagyobb sikerednek?

Száz méteren vágtázó voltam, és benne voltam a finnek elleni válogatott váltóban. De pechemre a futócipő föltörte a cipőmet, úgyhogy nem kerültem be a első csapatba.

Mi volt a legjobb eredményed 100 méteren?

Úgy emlékszem, 10,7. Akkor nem volt az olyan rossz eredmény.

 

No, akkor térjünk át más vizekre! Voltál szíves említeni a MAC-ot. Magyar Atlétikai Club. Az interneten rákerestem, tíz évvel ezelőtt te voltál a MAC Régi Gárda ügyvezető elnöke. Mondjál egy-két szót erről a klubról!

 

A Magyar Athletikai Clubot 1875-április 8-án alapította Eszterházy Miksa herceg. Így a 2000. évben ünnepelte alapításának 125. évfordulóját. Az egyesület sportolói eddig 38 olimpiai címet szereztek a magyar sportnak. 1945-ben törvénytelen módon feloszlatták, azonban illegálisan tovább működött. 1988-ban elértük több aláírással és a Magyarok Világszövetségével, s nem utolsósorban Schmitt Pál segítségével a margitszigeti régi fészkünk helyén 1988. augusztus 31-én lepleztük le azt a márvány emléktáblát, aminek a szövegét én írtam.

Mi volt rajta?

E helyen állt a szabadtéri sportokban úttörő MAGYAR ATHLETIKAI CLUB sporttelepe.

Felejthetetlen ünnepség volt. Televízió, rádió ott volt. Csodálatos volt.  Akkor végre helyére került a Magyar Atlétikai Club. S megpróbáltuk újraéleszteni a griffmadarat. Boldogult sógorom, Szabó Miklós operaénekes írt erre egy verset: A griffmadár feltámadása címmel, amit Pataky Jenő, a Nemzeti Színház tagja szavalt el. Az ünnepi beszédeket Meleghy Gyula, a Magyarok Világszövetsége elnökségi tagja, mint harmadik generációs MAC-ista kezdte, majd Schmitt Pál, a Magyar Olimpiai Bizottság, a NOB vezetőség tagja következett. Felejthetetlen volt. Drága jó anyunak megmondtam, hogy csak a jó istennek köszönhetem, hogy ezt megérhettem. Sajnos a Dombóvári Gábor által készített televízió felvétel még a mai napig nem került elő – ő az egésznek a rendezője, kezdeményezője. Utána, a tihanyi jacht clubba mentünk egy hétre. Kilencvenen voltunk együtt MAC-isták, köztük a régi külföldön élők. Így Tarics Sanyi például, aki a legrégibb MAC-ista. Most is él még, vízipólós volt a Los Angeles-i Olimpián 1932-ben. Darányi Jóska, súlylökés kétkezes világrekorder, a Margit-szigeten állította fel a világrekordot 1931-ben és Gerevich Aladár, hétszeres olimpia bajnok kardvívó. Rajcsányi László, aki a klub utolsó főtitkára volt, háromszoros olimpia bajnok kardvívó. Sorolhatnám a neveket egymás után, akik sajnos már azóta elmentek. 2004-ben dr. Bejczi Lajos barátomtól, akit 102 éves korában búcsúztattam, vettem át a stafétabotot, és lettem a Régi gárdának az elnöke.

Te ma is tagja vagy az elnökségnek, ha jól tudom.

Hála istennek igen. Minden hónapban találkozunk, a régiek. Sajnos, azok a régiek, Darányi Jóskától kezdve, Rajcsányi, László Gerevich, Aladár és sorolhatnám a vívókat és a többieket már nem. Tulajdonképpen a régiek közül már csak hárman-négyen maradtunk meg.

Térjünk át a másik nagy szerelmedre, a színészetre! Korábbi beszélgetéseink során mesélted, hogy a színészettel igazából 1959-ben jegyezted el magad. Hogy történt ez?

Csak annyit, egy mondat erejéig: 1937-ben édesapám lebeszélt róla, Azt mondta, hogy ez egy bohém pálya. Ne csináljam. És akkor mi történt? 1959-ben, itt, ahol most ülünk, és ebben a székben, ahol helyet foglalsz, ült Bodrogi Gyula, akkor még Törőcsik Mari volt a felesége, és Sinkovits Imre, drága barátom, azt mondták, hogy édesapád rosszul ítélte. Neked erre a pályára kell kerülni!

A képen 10-es számmal jelölve Laczkovich Géza zászlós 1943-ban

Azért ilyen nagy színészek azért „csak úgy” nem ugrottak föl valakinek a lakásába. Előtte neked ehhez valamit kellett produkálni.

Ezt is csak a jó istennek köszönhetem, annak hogy Törőcsik Marinak az unokatestvére itt lakott a szomszédban. És itt már összejöttünk, és így volt az analógia. Ugyanígy volt, a drága Sinkovits Imrével is véletlen  volt a találkozás. Akkor elmondtam a Lucifer gáncsbeszédét, a Cyrano orrmonológot, Moliere Fösvényét, azt mondták, Bodrogi és Sinkovits: „Géza bátyám, neked erre a pályára kell kerülni.”  Megmondom őszintén, ha nem fogadok szót édesapámnak, és 1937-ben kerülök a színész pályára most biztos, hogy ezt a riportot nem tudnád velem készíteni. Réges-régen alulról szagolnám az ibolyát… Ez egy hallatlan kemény pálya. De, hogy miért? Azt is megmagyarázom. Régen Uray Tivadar idejében, emlékszem rá, megtanulta az ember, a darabot. Ősszel volt a színházban bemutató. Maximum még volt a rádióban egy. Most már nem így működik, hanem rádiószinkron, színház, hakni, televízió, minden van. Ezt nem lehet megúszni, „élve”. Millió kávé, cigaretta, nem alvás. Könyörögtem Imrének is, hogy legalább azt a rohadt cigarettát ne szívja.

1959-ben utána akkor te sportemberként voltál színész?

Nem, akkor már nem sportoltam aktívan.

 

Te nem cigarettáztál, nem ittál?

Akkor még egy rövid ideig cigarettáztam. Decourt filmjében egy baj történt velem. A franciák nem tudtak úgy lovagolni, mint Pierre Vernier kozák lovas kapitány, akit én alakítottam a Strogoff Mihályban. Nem bírták a negyven fokot állni Gödöllőn, sokszor kellett ismételni a felvételt. Megizzadtam, a kocsiban kereszthuzatot kaptam, kétoldali tüdő-mellhártyagyulladást… És akkor Böszörményi professzorhoz kivittek Budakeszire, a szanatóriumba. Parádi Laci barátom küldött egy levelet, és ott egy hónap alatt rendbe hoztak. S azt mondta, ígérjem meg, hogy többé nem dohányzom. Megfogadtam. Ha akkor nem fogadom meg, azok az emberek, minden kollégám, most nem sorolom fel a neveket, azt mondták, „á, úgysem fog menni”. Egyik sem él már közülük. A cigarettát, mindenkinek őszintén mondom, ne szívja. Ha már erről van szó, egészségügyi dolgokról, akkor legyen idő, szabad, megjegyeznem azt, hogy mi az, ami a hosszú életet jelenti. A testet, az agyat kell mozgatni, Kérlek szépen, én kénytelen vagyok itt, most ezt elmondani, hogy a fokhagymát enni rettenetesen fontos, úgy élesíti az agyat. Hatalmas kortyokban iszom a kaukázusi kefirt. Nem véletlen, hogy a Kaukázusban hosszú életet élnek az emberek. Csinálom reggel a fekvőtámaszokat. A legfontosabb az, hogy túlsúly ne legyen. És a gyümölcsök, az ital is fontos. Krisztus itala a bor volt. Fontos, hogy mértékletesen igya az ember a bort. Amit azelőtt patikában árulták, így a Tokajit is. A szintetikus gyógyszereket, én mondom, ki kell szórni. Nem szabad szedni.

Azt kérném Tőled, hogy most inkább az egészségügyi felvilágosításról térjünk át a színészet tudományára! Nagyon sok filmben játszottál. Mi volt számodra kedvesebb, a színházi szerep vagy a filmszerep?

Igen. 40 magyar és 22 nemzetközi filmben. Ha úgy hozta az élet, voltak színházi előadások is. De a fő hangsúly, az a sok bizonyíték, a fotó. Negyven magyar és huszonkettő koprodukciós filmben voltam. Tulajdonképpen csodálkoztak rajta, hogy miután nem végeztem főiskolát – bár nem én voltam az egyetlen – Tordy Géza, Latinovits Zoli is, sorolhatnám, hogy csak pár példát mondjak. Ismétlik még most is a filmjeimet. Voltam Szelim szultán, délelőtt utcaseprő a Lindában, délután egy nemzetközi filmben, a Mata Hariban francia elnököt játszottam. És megúsztam minden filmet, pedig sokszor veszélyes szerepeket játszottam. Itt kell megjegyeznem, hogy sajnos történt egy lovasbalesetem. Nem filmezés közben, és emiatt nemrég operáltak csípőprotézissel.

És itt a Strogoff Mihály. Mikor készült ez a film?

 

Igen. Úgy emlékszem 1975-ben volt.

Még milyen filmet említenél szívesen?

Meg kell jegyeznem, hogy két óriási rendező forgatott itt akkor. Az egyik Christian-Jacques, a másik Jean-Pierre Decourt – ő csinálta a Strogoff Mihályt. Akkoriban a labormunka olcsó volt Magyarországon, és azért jött ez a két nagy rendező ide, és rendezték a nagy filmjeiket. A Lady Hamiltonban Nelson egyik tisztje voltam, Mécs Karcsival együtt. A Nagy Károlyban Frank tiszt, a Marica Grófnőben a címszereplő gavallérja.

 

És magyar rendezők által rendezett film? Tudnál mondani?

Igen. Magyar rendezők filmjeiben is szerepeltem. Néhányat említek: 1959-ben a Kard és kocka, amiben fogadós voltam, 1968-ban az Egri csillagokban az Apaffy szerepét játszottam. 1977-ben a Ki látott engem – ez egy Adyról szóló film volt, egy rokon szerepét kaptam. 2002-ben a Hídember című filmben Papot formáltam meg. Színészként a Mikroszkóp színpadon, az Erkel Színházban, a Jókai Klubban és a Szünidő Társulatban is játszottam.

Kíváncsi lennék valamire. Ezt a kérdést föltettem egy másik generáció tagjának, Eszenyi Enikő Kossuth-díjas színművésznőnek. Ön szerint a régebbi korok színészei nagyobb tudással rendelkeztek, mint a mostaniak. Tehát a mostaniakból sokkal kevesebb nagy egyéniség van. Ezt  Eszenyi Enikő kikérte magának. Te hogy látod ezt a kérdést?

Kerekes Sándor, Szarvas István, Laczkovich Géza Szarvas István könyvbemutatóján 2011. májusában

Valóban. Neki olyan értelemben igaza volt, hogy terjedelemben, anyagban most annyira több dolgot kell elsajátítani. Egyik, régen is volt az, hogy valakire negatív szerepet osztottak, vagy pozitív szerepet. Nem erről van szó, hanem arról, hogy most annyira fölgyorsult minden. Az egész világ fölgyorsult. És ebben a szektorban, a művészvilágban, a „színház-filmben” minden fölgyorsult. Nem véletlen az, hogy nem idős emberek, hanem fiatalabb korban is, hamarabb elmennek innen a földi életből. De miért van ez? Mert amúgy, az elején is említettem, nem volt annyiféle. Volt a rádió, volt a színház. És akkor analóg, hogy ugyanúgy televízió se volt és minden, minden. A családi élet is egész egyszerű, és természetesen annyiféle helyről jönnek a különböző hatások arra, hogy az ember helyt tudjon állni és egészséges tudjon maradni. Ez igénybe veszi sajnos az emberi szervezetet. Ezért van az, hogy, sajnos drága, sok drága barát már elköltözött innen a földi életből. Nekem a televízió előtt itt vannak a drágább fényképek, és a hátuk rá vannak írva a fontos dolgok. És nézem, és ők adnak nekem még most is erőt.

Itt van szemben velünk Sinkovits Imre fényképe. Tudnál valami különleges közös élményt  említeni?

Ha már megtisztelsz, és megkérdezel, akkor elmondhatom: felejthetetlen volt, többek között, hogy 1999-ben megbeszéltem vele és az első kerületi polgármesterrel, Nagy Gábor Tamással, aki még most is polgármester, az egyik ősöm emlékünnepségét. Laczkovich Jánost a Vérmezőn 1795-ben lefejezték, Hajnóczyval, Szentmarjaival és a többiekkel. Testvéröccsét, Laczkovich Lászlót Kufsteinbe vitték Kazinczy, Szentjóbi Szabó, Batsányi, Verseghy társaságában. Miután kiszabadult, megnősült – ő az ükapám, a László. 1999-ben megkértem a polgármestert, hogy még életemben szeretnék egy emlékünnepséget. És jó isten megengedte. Drága Imrét kértem, hogy jöjjön el. Azt mondta: drága Gézám, hát, mondjad csak, bírjál még! Bírjál még! És akkor ő elmondta ott az ünnepségen a Szózatot, én pedig az ünnepi beszédet. Felejthetetlen és megható volt. Azóta is többször találkoztunk. Nemcsak az kötött össze bennünket, hogy közös testnevelő tanárunk volt mind a kettőnknek, aki a testünket erőben tartotta: Iglói.

Akkor térjünk rá egy olyan emberre, aki manapság is színészóriásnak tekinthető. Voltál szíves mondani: Szamóca, Eperjes Károly nevét. Beszélgettem erről korábban veled, hogy a Heti Válaszban megjelent egy cikke, amiben nagyon keményen dorgálja azokat a műveket, ahol a rossz diadalmaskodik a jó felett. Mi erről a véleményed?

Olyannyira, hogy abban a pillanatban, amikor értesültem arról, hogy a Heti Válaszban egy riport jelent meg, vele azonnal felhívtam, mikor elolvastam, és gratuláltam neki, hogy olyan csodálatosan fogalmazott benne. Teljesen egyetértek azzal, amit mondasz, hogy itt egy óriási baj van. A rosszat még propagálják is. Sokszor a rosszat állítják be jónak, és ezért az egész világ, tessék szíves lenni körülnézni, nincs egy hely a világon, ahol nem ölik egymást az emberek. Szeretet nélkül nincs élet, nincs világ, sem a színész-, színházi világban, sem a művészeti világában, sem mindenütt. Én mindenkinek azt mondom, hogy egyetértek Fényes Szabolccsal abban, hogy amiben nincs dallam, melódia, az nem zene. Nekem csak az a fába szorult férgek ordítozása. Most az egész világot ez az ördögi uralja. Tessék szíves lenni elolvasni a cikket, abban minden tömören benne van. Szamóca egy drága jó ember, nem véletlen, hogy olyan barátság köt össze bennünket, és ahogy mondottam volt, ott van a televízión a fénykép, a televízió előtt. Ráírva, hogy drága Géza bátyámnak. És felejthetetlen volt, Géza barátom, Bereményi Géza bocsánatot kért tőlem, hogy miután hosszú volt a film – én a pap voltam benne – és a televízióban „redukante” részeket ki kellett hagyni. Na, most itt kénytelen vagyok valamit megjegyezni. Muszáj ezt elmondanom! Téves felfogások vannak, ha már itt tartunk. Géza is tudta, Szamóca is tudta, beszélgettünk erről. Bereményi elment Bécsbe, bebizonyosodott, hogy sem Széchenyi nem lett öngyilkos, sem József Attila, sem pedig nem lett öngyilkos a drága jó Latinovits Zoli sem. Ebbe a beszélgetésbe nem hiszem, hogy belefér az a történet, ami lezajlott. Most volt például a televízióban egy műsor Latinovits Zoltánról. A befejezés úgy hangzott, hogy sajnos még most sem tudjuk, hogy tulajdonképpen hogy halt meg. És akkor azonnal telefonáltam, s fölhívtam, felhívtam Koltai Gábor  filmrendező barátomat, s elmondtam neki, hogy, hogy nem volt öngyíkos. És igazat adott nekem. Neki köszönhetem, hogy az én virágommal temették el a Bazilikában Puskás Öcsit is.

Most térjünk át egy kicsit más vizekre! Kilencven éves korodban Schmitt Páltól, aki még akkor a MOB elnöke volt, átvettél egy sportembereknek járó kitüntetést. Miként emlékszel erre vissza? Azt miért kaptad?

 

Kilencven éves koromban akkor kaptam, hát, most nincs a kezemben az a levél, amit kaptam akkor.

 

Mire emlékszel?

Azt írta, hogy te annyi mindent tettél a magyar sport érdekében. És első helyen természetesen a Magyar Atlétikai Clubnak érdekében, és a feltámasztása a griffmadárnak, ami itt 1988. augusztus 31-én pecsételődött meg a Szent Margit-szigeten, a régi fészkünk helyén.

Menjünk át még egy közelmúltbeli eseményre, ugyanis evvel zárjuk a riportot! Hogy fogadott téged, most már az a Schmitt Pál, aki Magyar Köztársaság elnöke?

Igen, a köztársasági elnök úr és felesége meghívott a Sándor palotába. Ez egy felejthetetlen, csodálatos élmény volt.